Az egész már hónapokkal ezelőtt kezdődött részemről, amikor tisztességes játékkal, igazságos meccsen feljutottunk az NB egybe. Azaz feljutott a Dunaújváros Pálhalma Agrospeciál Sport Egyesület első számú csapata. Megvallom őszintén, hogy a hazai futball és úgy ámblokk a hazai „topligás” csapatsportok történései tőlem függetlenül történnek néhány éve.
Ez nem azt jelenti, hogy ne érdekelne (nagyon is) a városi sportélet, hanem inkább azt, hogy szurkoló társaság híján nem volt alkalmam ellátogatni ezekre. Szóval a feljutás híre egyrészt megmagyarázhatatlan izgalommal, másrészt mérhetetlen kíváncsisággal töltött el.
VIDI – az első idegenbeli élmény
A mindent felperzselő nyári napsugarak égető nyilai mintegy stigmaként pecsételték ránk, hogy szar nem a legjobb helyre ültünk. Sebaj. Majd a meccs jó lesz. Már ez is milyen már. Most mitől jó egy meccs? Ha nyerünk, csak akkor lehet jó? Nem nyertünk.
Klubkártya
Szürreális volt a megsárgult folyósokon a kilencvenes’ évek városi sportolóit tablókba gyűjtve látni. A tinédzser Supolai (bundeszliga hajjal) épp a klubkártya – kiadó – helység mellett volt kiállítva. Ekkor eszembe is jutott, hogy a mögöttünk sorban álló nagyjából 10 éves srácok a régvolt’ tánigazsevolt’ 90-es évekbeli városi sport - eseményekről - sikerekről egyébként több, mint valószínű, hogy semmit sem tudnak. Az utolsó pillanatig halogatott jegyvásárlás okozta stressz enyhült, és egyfajta nyugtázás volt számomra, hogy tényleg ottleszek!
A nap
Az őszi péntek estén szotyolázva haladni a Vasmű úton önmagában jelzés értékű. Az apró sós magok ideges nyitogatása akkor változott gyermekded izgalommá, amikor a távolról is jól látható, szinte a ködös felhők fölé ágaskodó (új) stadionvilágítás hívogató fénye felé vettük az irányt. A biztonságos becsekkolás után a lelátó tizedik emeleti székeiről pazar kilátás tárult elénk. Valamennyire megnyugtatott, hogy a körülöttem helyet foglaló emberek legalább ugyanannyira izgatottnak látszottak, mint amennyire én is izgatottnak éreztem magam. A csapat „meghajlását” a kezdőkörben óriási nézői őrjöngés követett, majd kezdetét vette:
A MECCS.
A lelátókon (amerre csak néztem) csillogó szempárok követték a labda útját. Hangos sóhajok váltakoztak harsogó tapsviharokkal. Olyan sokan hittek az első hazai meccs sikerében, hogy ez a nagy számok törvénye alapján nem történhetett másképp. (Innen már bánom is, hogy miért nem áldoztam egy kis aprót erre a hazai győzelemre…) Az első félidő derekán járt már a díszes mátrix eredményjelző tábla órája, amikor is megszületett:
A GÓL
A vezetés megszerzése végletesen feltüzelte a nézőket. A sikeres kapuba találást követő ujjongás részemről még soha nem hallott, és nem látott dolog volt. Az öröm és a meghatódás egyvelege olyan sűrű volt, hogy szinte markolni lehetett. Az integető kezek, és a hangos sikítások még tudtak fokozódni, amikor a gólt szerző fiatal játékos intett a nézőknek. Ha nem tudtam volna pontosan, hogy a csapatunk az utolsó a tabellán, és a győztesnek járó három ponttal is az marad, akkor azt hittem volna, hogy ez a gól egy nemzetközi meccs döntőjében érkezett. A meccs további percei ugyan izgalmasan teltek, de semmi említésre méltó nem történt. A végeredmény: 1:0 ide.
A libasorban távozó
szurkolók között haladva akaratlanul is belehallgattam egy-két beszélgetésbe. A leggyakrabban hallott mondatok a következők voltak:
- de kellett már.
- de rég volt már.
- ez járt nekünk.
- nagyon jó meccs volt.
- legközelebb is jövünk.
Lehet, hogy csak ezeket akartam meghallani? Lehet.
De az biztos, hogy történelem íródott. Nem csak a félidőben ünnepélyesen „hazatalált” egyszervolt - holnemvolt bajnoki trófea átadásának perceiben, hanem valami másban is. A klubkártya kiadó iroda folyosójának sárguló falai közé újra élet költözött. Az évekig haldokló stadion újra a régi pompájában ragyogott. Az, hogy a most szereplő futballistákról fognak-e tablót készíteni, már a jövő zenéje.
Ez jórészt rajtuk múlik. De a városi közönség támogatása nélkülözhetetlen.
Gyertek, és menjünk szurkolni minél többen!
Fiatalok, idősek, családok, barátok ott a helyetek! Hajrá Újváros, hajrá DPASE!
